gyászterhes lelkem lángok ölelik,
szememből éter-könnycseppek peregnek,
magányos szívem csend-pengék szelik
ezer darabra - azt hiszed, szeretnek
Elízium fanyar istenei?
kegyvesztett vagyok, tudd, ősidők óta,
meg-megtépnek az idők szelei,
s epedve várom, jöjjön már az óra,
mikor hideg dicsfénnyel a halál
eljön s megfáradt lényem betakarja
s a megtört szellem nyugalmat talál
fejét időtlen, mély álomra hajtva.

s mikor elült a kín, a fájdalom,
a Szférák zengik néma gyászdalom.

I.
vagyok...csupáncsak egy a millióból,
izzó, de mégis jelentéktelen,
szalmalángokkal kergetőző kóbor
lovagként élem röpke életem.
II.
vagyok...ideák örök gályarabja,
idült reménység, Ádám jelleme
s tudom jól, torkom majdan átharapja
megannyi kétség fojtó szelleme
III.
vagyok...vagy létem pusztán talmi érzet?
nem lennék több, mint kitalált alak?
illúzió csak, hogyha fáj s ha vérzek?
képzeltek tán a félelem-falak?
IV.
vagyok...ám véges földi létezésem,
bolyongó lelkem majd továbbröpül,
de míg itt élek, mindazt kőbe vésem,
mit rám a Múzsák hagytak örökül...
 

"Kun auer muuntuu katseeksi                         
Muuttuuko haave rakkaudeksi
Kun päivä kastaa kasvonsa veteen
Laulanko vain sinulle

Hyräili hongat
Kuiskaili purot
Lauloi metsä
Kesäillan hämärästä
Alla aaltojen
Päällä peltojen
Laulu kaikuu

Kuin tuuli lehdoissa hiivin haaveisiin
Kuten metsän tuuli on lauluni nimetön
Soi haapojen iltainen havina
Niin kuiskaten ne mieltäni halaavat"

"amint harmattá válik a köd,
úgy válik egy álom szerelemmé.
mikor a nap vízbe temeti arcát,
csak neked szól majd dalom.

a fák susogása
a patak csobogó hullámfodrai
az erdő énekelt
egy nyári éjszakán
túl a hullámokon
rétek fölött
egy dal visszhangzik

mint a liget szele, álmaimat űzöm
énekem névtelen, mint az erdő melódiája
ébenszín nyárfa hajol le hozzám
csöndes suttogásával átölelve"
 

Hónapok óta először sikerült rávennem magam a versfabrikálásra. Hogy megérte-e? Döntse el a nagyérdemű publikum.

(cím nélkül)

...és elközelg a végítélet napja,
sok elfecsérelt ezredév után,
helyét a Semmi újból visszakapja,
s mi elmúlunk. egy pillanat csupán,
míg összeomlik alapja a Földnek,
medrük elhagyják mind a tengerek,
felszínre magma folyamai törnek,
köpeny s a kéreg bőszen rengenek.
a kontinensek részeikre hullnak,
büszke hegyláncok összeomlanak,
táncuk végezvén szépen elcsitulnak,
s csendben atomjaikra bomlanak,
a csillagok s a bolygók garmadája
pályáját üstökösként hagyja ott,
a megürült űr gyászterhes homályba
borul, hisz népe immáron halott.
s az izzó égbolt utolsót morajlik,
halódva perdül vitustáncra Sol,
a téridő itt önmagába hajlik,
a lét kiált s a nemlét válaszol.
egy pillanat. s csak csönd marad utána,
hallgat a szférák éteri dala,
helyére tör a zord entrópiába
burkolt nihil, az őskhaosz maga...

Nem igazán éreztem az elmúlt hetekben magamban bárminemű ihletettséget a blogírást illetőleg, hiszen a blog jelenlegi olvasottsága bizony a szó legszorosabb értelmében a nullával egyenlő. Ám mivel a lelki békém érdekében legalább egy-egy rendszertelen időközönként idevetett bejegyzésre szükségem van, életem jelentéktelen eseményeivel pedig a (nemlétező) olvasóközönséget szégyellném untatni, így azt hiszem, felhívom a blogot olvasó megannyi (képzeletbeli) barátom és ismerősöm figyelmét egynémely igencsak elvont, ámde fölöttébb szórakoztató és néha meglepően elgondolkoztató szövegekkel "megáldott" bandára. Kezdésként fogadjátok szeretettel a szimfonikus metált operatikus hanggal, jazz, folk, swing, cirkuszi zenei és egyéb változatos elemekkel gyakorlatilag alapjaiban újraértelmező Diablo Swing Orchestrát! *dobpergés*

Most pedig következzék a mind muzikálisan, mind pedig dalszövegeinek tartalmát és üzenetét tekintve jóval kevésbé "mainstream" Dog Fashion Disco: 

A Polkadot Cadaver a Dog Fashion Disco néhány tagjából verbuválódott. Ez az együttes zeneileg egy, a DFD-nél (főként korai éveiknél) jóval konvencionálisabb, alterrockos vonalat képvisel, dalszövegeik viszont ugyanolyan elvontak, tabufeszegetők, időnként pedig megbotránkoztatóan betegesek: 

Azt hiszem, mára ennyi bőségesen elég eme normálisnak talán a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, de igencsak egyedi és izgalmas bandákból. Remélem, a képzeletbeli audiencia nagyszerűen szórakozott és imaginárius lelkiviláguk nem sérült eme torz zenedarabok hatására. (folytatás esetleges pozitív visszajelzések esetén várható, habár a közönség aktuális létszámát tekintve erősen gyanítom, hogy legfeljebb képzeletbeli tetszésnyilvánításra számíthatok)

 Egyéb hasznavehető ötlet híján úgy döntöttem, zeneajánló írásába fogok. Sajna, azt hiszem, már így, a kezdetek kezdetén sikerült a takaróm végén túlra nyújtózkodnom, mert a tenhi zenéjére egyszerűen nem találok szavakat.

 Az együttes atmoszférikus, sötét neofolkot játszik, mesterien vegyítve a finn népzene szívhezszóló melódiát modern, akusztikus darkwave-hatásokkal. Dalaik egyszerre felszabadítóak és nyomasztóak, légiesen könnyedek, időnként mégis szívszorítóan keserűek. Melankolikus dallamvilágukban mintha az érintetlen természet ősi ereje visszhangozna; mintha ezeréves fények és árnyékok kergetőznének a zongorafutamokban és hegedűszólamokban. A hangszeres játékot nagyszerűen kiegészítő férfihangban pedig mintha a civilizációk kora előtti törzsi világ mesélője, bölcse, sámánja elevenedne meg.

 Amit ők alkotnak, több, mint egyszerű zene: sokkal inkább egy utazás régmúlt, ködös korokba és az emberi lélek legmélyebb zugaiba. Közel-minimalista egyszerűségében is elgondolkoztat, elvarázsol, magával ragad. Végszó helyett íme, egyik mesterművük, mely a Kausienranta (az évszakok partja) címet viseli:

Nos, hosszas (és szigorúan metaforikus) vajúdás után végre rávettem magam, hogy blogírásba kezdjek. Hogy miért? Talán pusztán unalmam elűzése és önmagam elszórakoztatása céljából. Vagy azért, hogy úgy érezzem, tevőlegesen is hozzájárulok az emberiség előrehaladásához (ezáltal létezésem értelmét bizonyítandó). Esetleg azért, hogy végre szabályosabb mederbe öntsem csapongó gondolataimat. Istenbizony, én magam sem tudom, mi inspirál igazán az írásra, és abban sem vagyok biztos, hogy ez az ihlet hosszú életű lesz. Ámde bármi jöjjön is, a kezdőlépést ezennel megteszem, és belevágok az "ezer mérföldes útba". Akár olvassa valaki szavaimat, akár pusztán a virtuális tér egy üres zugában visszhangoznak majd, én hiszem, hogy feljegyzéseim nem lesznek teljesen céltalanok.