gyászterhes lelkem lángok ölelik,
szememből éter-könnycseppek peregnek,
magányos szívem csend-pengék szelik
ezer darabra - azt hiszed, szeretnek
Elízium fanyar istenei?
kegyvesztett vagyok, tudd, ősidők óta,
meg-megtépnek az idők szelei,
s epedve várom, jöjjön már az óra,
mikor hideg dicsfénnyel a halál
eljön s megfáradt lényem betakarja
s a megtört szellem nyugalmat talál
fejét időtlen, mély álomra hajtva.

s mikor elült a kín, a fájdalom,
a Szférák zengik néma gyászdalom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.